Rohamosan eltűnőben van egy világ, amit egyszer régen ismertem. A körülmények nem olyan lényegesek, legyen elég annyi, hogy ismételten múltidézőset játszottam. Olyan díszletek közé látogattam el, ahol jártam ugyan néhány alkalommal azóta is, hogy nincs már ott semmi keresnivalóm, de hivatásszerűen utoljára megközelítőleg egy évtizeddel ezelőtt volt ott dolgom.
Azzal kellett szembesülnöm, hogy tíz év hosszú idő.
Tíz év alatt egy iskola kétszer is nevet válthat, és össze is vonhatják egy másikkal. Az épülete lepusztulhat, a belső beosztását átépítik, az idősebb dolgozókat nyugdíjazzák. Egyes tanárok elmennek, és akik megmaradnak, azok is megváltoznak.
Most még nyomokban fellelhető mindaz, amire emlékszem, egy-egy sarokban megállt az idő. De látom, hogy nagyon gyorsan csusszan ki ez a kevés is az ujjaim közül. Most épp azt hiszem, hogy már nem akarok utánakapni. Nagyszerű volt átélni, hogy ez egy olyan hely, ahová már nem tartozom. Hamarabb is rájöhettem volna, de csak most sikerült felismernem, hogy azok a dolgok sem örökkévalók, amik egyszer időtlennek tűntek.