Odakinn hideg van és esik az eső. Idebenn fülledt meleg van, és penetráns bűz terjeng, aminek még nem sikerült megtalálnunk a forrását az elmúlt napokban. Szívem szerint szellőztetnék, de egész nap nyitva volt minden ablak, és az sem segített.
Nem tudom, van-e köze a macskám vadászszenvedélyéhez. Hozott már haza hiányos állatokat. Tegnap egy fejetlen madarat hozott nekem, és kedvesen leejtette a lábam elé, és hiába ordítoztam vele, hogy azonnal vigye el innen. Végül egy nejlonzacskóval szabadultam meg a megcsonkított tetemtől, a macskám szemrehányó tekintetétől kísérve. Most igyekszem elhitetni magammal, hogy az epizód meg sem történt, és a büdösség biztos nem dögszag.
De mindez eltörpül a vihar mellett, ami a fejemben tombol. Mást se teszek, mint próbálom a gondolataimat elhallgattatni, kerül amibe kerül. Ma újabb sütésbe (azt megelőzően vásárlásba, azt megelőzően cipő-szárazsági ellenőrzésbe) fojtottam belső hangjaimat. Emellett néztem Disney csatornát, hallgattam és énekeltem Paul Simont olyan hangosan, ahogy csak bírtam, és végeláthatatlanul kattogtattam az egeremet.
Nem segített.
Egy idő után mindig előbukkan a mélységből (már amennyiben mélységnek nevezhetem azt a felszínt, amelyiket megpróbálom elfojtani azzal, hogy nehéz paplanokat dobálok rá) a félsz. Az utolsó napjaimat járom, és ehhez minden bátorságomra szükségem van, mert nagyon nem szeretem a végleges helyzeteket, és a változásokat. Jó tudni, hogy van bennem egy másik én, aki kritikus helyzetekben előmerészkedik. Ő volt az, aki egy hónappal ezelőtt felmondott, és ő az, aki hisz benne, hogy amint akarok munkát találni, fogok is. Ő veszi át az irányítást mindannyiszor, amikor én inkább bebújnék az asztal alá.
Ott ugyanis olyan kicsi a hely, és olyan sötét van, és annyi a porcica, hogy senki se akar utánam jönni.
Csak a gondolatok.